holiday

Végre szabadság. Karácsony után végre, újra két hét szabadság. Kicsit váratlanul, korábban a tervezettnél, de éppen a megfelelő időben. Persze gyorsan eltelt, úgy suhantak az események, akárcsak az autópályát szegélyező városok, erdők, gyárak az út során. A viszontlátást mindig nagy boldogság, vidámság kíséri, de ahogy a búcsúzás közeledik, mindenki szíve megtelik bánattal. Az enyém főleg azért, mert a tökéletes látogatásra készülök, de mivel magam a tökéletestől oly messze áll, ez nem mindig sikerül a legjobb szándék szerint. Mindig tanulok, csak ennek szenvedés az ára. Tartlamas volt mostani útunk és tartózkodásunk is, de számomra a legnagyobb élményt az unokahúgunkkal való találkozás jelentette. Látni, hogy növekszik, fejlődik, hogyan reagál az őt körülvevő világra, hogyan tanulja azt, s közben milyen kedves és bájos, még az olykor rossz hangulatával együtt is. Őszintén, kivel nem esik meg néha nap? Mikor elindultunk, szívem szerint visszafordultam volna, hogy még velük legyek, s ne lássam az arcukon a bánatot, és magamat se érezzem olyan szörnyen nyomorultul. Ám visszatérve, megérkezve Londonba azt éreztem, otthon vagyok. Csak azt sajnálom, hogy ez az otthon olyan messze van azoktól, akiket szeretek.